Van egy őszinte mondat, amit ritkán hallani szakmai környezetben.
Pedig szinte mindenki gondolta már.
„Utálom a változást.”
Nem azért, mert rossz.
Nem azért, mert buta.
Hanem mert kizökkent.
Megszoktunk valamit. Tudjuk, hol kell kattintani. Tudjuk, mit lehet kikerülni. Tudjuk, hol fér bele egy „majd később”.
És amikor jön valami új – egy irány, egy elvárás, egy módosítás –, az első reakció nem az, hogy nézzük az előnyét.
Hanem az, hogy meddig nem muszáj.
Ez ismerős, ugye?,
A halogatást legtöbbször az ügyfelekhez kötjük.
„Majd visszahív.”
„Most még gondolkodik.”
„Ráér jövő hónapban.”
De közben mi magunk is pontosan ugyanezt csináljuk.
Csak szebben csomagoljuk.
„Most nincs idő.”
„Várjuk meg, mi lesz.”
„Nem akkora a baj.”
„Még működik.”
A halogatásnak nincs hangja.
Nincs szaga.
Nem fáj azonnal.
Épp ezért veszélyes.
Más területeken ezt már rég felismerte a piac. A pénzügyekben, a logisztikában, az egészségügyben a halogatás nem stratégia, hanem kockázat. Ott nem az a kérdés, hogy szeretjük-e a változást, hanem az, hogy mi történik, ha nem lépünk időben.
A biztosítási világban viszont van egy sajátos hit:
hogy majd szól valaki.
Hogy majd kötelező lesz.
Hogy majd muszáj lesz.
És addig?
Addig lehet várni.
Csak közben szépen, csendben változik minden körülöttünk.
Az ügyfelek.
Az elvárások.
A tempó.
A kérdés nem az, hogy utálod-e a változást.
Azt szinte mindenki utálja.
A kérdés az, hogy meddig engedheted meg magadnak, hogy halogasd.
👉 Te mióta mondod azt, hogy „most még nem”?
👉 Volt már olyan változás, amit sokáig halogattál – és később megbántad?
👉 Szerinted honnan lehet felismerni, amikor már nem „kényelmes kivárás”, hanem lemaradás?
